Imádtam az állapotot, amikor babát vártam. Elkerült minden rosszullét, (egyszer-kétszer volt hányingerem, de sosem volt ennél több), szépen kerekedett a hasam. Emlékszem a pillanatra, amikor először éreztem, hogy rúg a baba, amikor éreztem, hogy mocorog vagy amikor csuklik. (mai napig sokszor csuklik).
Egy szóval szinte minden percét imádtam a végét kivéve. Sokszor éreztem, hogy minden nehézkesebb lett - nem tudtam kényelmesen aludni (csak az általam kukacnak becézett babzsák hernyóval), egyedül kiszállni a magas peremű kádból, bekötni a cipőmet, vagy felcaplatni egy huzamban a 4. emeletre, mikor elromlott a lift, pedig csak 7 hónapig volt hajlandó bent maradni ez az imádni való sajtkukac, aki eddig sem hazudtolta meg magát - egy pillanatra sem állt meg.
A 9. héttől minden héten szombaton készült a hasam növekedéséről egy kép - ugyanabban a pólóban és nadrágban. Összetéve a 24 kép /azon a napon amikor a 25. kép készült volna megszületett az addig bent csücsülő kisfiú/ így néz ki:
" Mikor ránézel, akkor érted meg mi az élet valódi értelme, hogy miért érdemes igazán élni."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése